Németországi kalandok

Németországban dolgozó közvetítõ révén válogatottunk egyszerre több meghívást is kapott 1995-ben. Az egyik meghívás Bonnba, az akkori fõvárosba szólt és a rendõrfõkapitányság sportkörétõl jött. Szintén Bonnból jött a határõrség kiképzõ központjának meghívása is. Egy önkormányzati meghívás is érkezett, méghozzá Kölnbõl, ahonnan egy iskolába és egy ifjúsági házba invitálták virtuóz játékáról ismert legjobbjainkat, hogy két egymás utáni napon tartsanak összesen további három bemutatót a gombfoci népszerûsítése érdekében. Természetesen örömmel vállalták játékosaink a fárasztó utat. Már az oda út sem volt eseménytelen. Történt, hogy a meghívás értelmében csupán az ott tartózkodás költségeit állták a vendéglátók, a közlekedés viszont a mieinket terhelte. Mivel erre természetesen nem volt a szövetségnek forrása, leleményes fiaink úgy oldották meg a költségek fedezését, hogy vittek magukkal gombfoci felszereléseket, na meg persze néhány pályát azzal a céllal, hogy a jól sikerült bemutató hatására hátha kedvet kapnak a gombfocihoz a németek és megveszik az eszközöket. A terv egyébként végül bevált, de a pályákat elõbb oda kellett szállítani. A 120 x 180 cm-es méretû versenypálya persze nem fér el egy személygépkocsiban, legfeljebb annak tetõcsomagtartóján. Ezért hát a mázsás súly alatt roskadozó Suzuki messzirõl szemet szúrt a német határon portyázó rendõröknek és valamilyen rendelkezésre hivatkozva vissza akarták fordítani a csapatot Ausztriába. Ekkor jött kapóra a bonni rendõrfõkapitányság meghívó levele, aminek hatására a hajthatatlanságáról ismert német rendõrök is némi hümmögés után meghátráltak, de még elõbb be kellett mutatni a tetõn elhelyezett pályákon – a rögzítõ kötelek között -, hogyan is játsszák ezt a magyar „focijátékot”. A rendõri fejcsóválás után útjára engedett gombozóink igen szívélyes fogadtatásban részesültek Bonnban. A fõkapitányság rendõrei az elsõ bemutatón gyerekként vetették magukat a játékba, alig sikerült fegyelmezni õket. Teljesen más volt a hangulat a határõrség Bonn melletti kiképzõ központjában. A magyarokat a bázis parancsnoka fogadta, és megbecsülése, tisztelete jeleként németektõl szokatlan módon a lakására is meghívta õket vacsorára. Maga a bemutató katonákhoz illõ fegyelem mellett zajlott, visszafojtott, de óriási lelkesedés mellett. A katonáknak annyira megtetszett a játék, hogy fogadalmat tettek: megtanulnak gombfocizni és részt fognak venni az 1996-ban rendezendõ elsõ világbajnokságon, Budapesten. Mint késõbb kiderült, fogadalmukat megtartották. A bemutató végén a precíz felkészülés megvalósítása érdekében, pedig egyhetes bonni edzõtábor megtartására kérték fel a csapat tagjait 1996 elejére. A turné Kölnben folytatódott, ahol válogatottaink az iskolában kezdtek délelõtt, az ifjúsági házban folytatták esete, majd másnap ismét az iskola következett. Már a délelõtti iskolai bemutató óriási siker volt. Játékosainknak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy az iskola török nemzetiségû osztályában nem felejtettek el gratulálni a diákoknak, a török fociválogatott akkori figyelemreméltó sikereihez, ami persze nagy tetszést aratott. Ettõl – na meg természetesen a bemutatott gombfoci-show-tól – olyan népszerûek lettek válogatottjaink, hogy a másnapi érkezésük hírére a török osztály, az „itt vannak a magyarok” ütemes skandálással és ablakpárkányveréssel üdvözölte õket, amitõl persze félbeszakadt a tanítás az egész iskolában. Volt egy tanár, aki bár szimpatizált a gombfocival, sehogy sem tudta elviselni a törökök rendbontását és a folyosón elhaladva tehetetlen dühében nagyot rúgott a török osztály ajtajába, amire azok kitódultak a folyosóra. A kavarodás után az illetõ tanár tovább kísérte a versenyzõket az igazgató irodájába egy kávéra, miközben azok udvariasan bemutatkoztak neki. A tanár zavartan fogadta a bemutatkozást azzal, hogy neki sajnos nagyon csúnya neve van. A tolmácson keresztül nagy nehezen sikerült megtudniuk a tanár nevét, amely magyar fordításban „fojtogató parasztot” jelentett. Hát ez tényleg csúnya név! Este az ifjúsági házban különös látvány fogadta válogatottainkat. A házak és maga a hely Békásmegyerre emlékeztetett, de lényegesen ijesztõbb, szinte háborús külsõvel. A falak mindenhol összefirkálva, az ifjúsági ház ablakai pedig bedeszkázva. Muszáj védeni az ablakokat, magyarázta Kotowski úr, az igazgató. Erre felé nehezen kezelhetõek a fiatalok. Ezért is kísérletezünk olyan játékokkal, ami lekötheti õket. Majd azzal folytatta, hogy halottak a magyar asztali foci játékról. Ugyan nem láttak még ilyet, de remélik, hogy ez a játék leköti majd a környék bandákba tömörülõ fiataljait. Meglepést is készítettek, mégpedig egy plakátot, amelyet kiragasztottak a ház ajtajára. A plakát láttán – amely jelenleg a Jókai utcai Információs Szolgálat helyiségében tekinthetõ meg – az is kiderült, hogy a házigazdák azt hitték, hogy ezt a sportágat egy asztalon állva két ember játssza egy futball labdával. Alaposan elcsodálkoztak, amikor meglátták a focihoz képest miniatûr eszközöket, de néhány trükk és a fizika törvényeit meghazudtoló bravúros megoldás után hõsként ünnepelték bajnokainkat. Lelkesedésük olyan nagy volt, hogy a bandatagsághoz szokott fiatalok meghallván a bonni klubok aktivitását, vállalták, hogy egy csapatot fognak alkotni a rendõrökkel és a határõrökkel a világbajnokság idején. Az ifjúsági játékosokat, pedig az iskola adta a német válogatottba. Nem semmi siker!