Jugoszláv rendőr-sztori

A balkáni háború ideje alatt sem szünetelt a gombfoci kapcsolat a magyarországi és a vajdasági magyarok között. Bár ez valószínûleg sértette az ENSZ embargót, de nem ezért húzódott a háború ilyen sokáig. Szegedtõl délre, mintegy 100 kilóméterre, Becsén került sor egy nemzetközi versenyre, ami után egy kis bankettet rendeztek a házigazdák. Evés közben aztán érdekes dologra figyelmeztették a hazafelé készülõdõ vendégeket. Elterjedt szokássá vált – mondták -, hogy a jugoszláv rendõrök elõszeretettel állítják meg a külföldi autókat és a legagyafúrtabb ötletekkel bírságolják meg a kiszolgáltatott sofõröket. Tehát érdemes szigorúan betartani a közlekedési szabályokat. A jó tanácsokkal felszerelkezve hazafelé indult a versenyzõk karavánja, amikor Becsét elhagyva az országúton éppen a magyar szövetség elnökének kocsiját állította meg egy rendõr. A kerekekre mutogatott, valószínûleg a gumi kopottságát kifogásolva, és tört magyarsággal több ezer forintnyi dinárt követelt. Horváth Imre azonban nem ijedõs ember és kifogástalan magyarsággal közölte a rendõrrel, hogy nem fizet. A rendõr fenyegetõre fogta, és közölte, hogy az elvett útlevelet nem fogja addig visszaadni, míg nem fizetnek. Horváth viszont közölte, hogy akár itt is aludhatnak az út mellett (együtt a rendõrrel), mert a pénzüket hazafelé elköltötték, és nem tudnak fizetni. Erre a rendõr megkérdezte, hogy legalább ezer forintnyi pénzük sincsen. Nincs, hangzott Horváth hajthatatlan válasza. Ekkor a rendõr ismét megkérdezte, hogy esetleg 31 forintnyi dináruk sincs. De annyi van – mondta Horváth – és elõvette a pénzét. A kötegnyi márka, és a több tízezer forint közül kiválogatta a dinárokat, alig találva olyan kis címletet. Természetesen mindezt úgy, hogy a rendõr jól lássa. Az pedig csak mosolygott és örömmel vette el a pénzt.