Gombhoz a világot – Ballai Attila publicisztikája az nso.hu-n

Ballai Attila

Legemlékezetesebb és legboldogabb karácsonyaim azok az alkalmak voltak, amikor gombokat kaptam ajándékba. Pontosabban gombfocikat. Ezzel meg is adtam e publicisztika alaphangját. Ha visszanézem a Nemzeti Sport közelmúltbeli karácsonyi írásait, többségük emelkedetten borongós, elégikus, mintha a szenteste közeledtével szomorkodnunk illene valami miatt, ami végleg elveszett, ami után már hiába is vágyakozunk. Pedig az örvendezés ideje jött el, hiszen Megváltó született. Igaz, ha nem a magyar futball megváltójának eljövetelét áhítjuk, nem egyszerű megtalálni a karácsony sportos motívumait sem.

Nekem azonban igen, mert amint fentebb említettem, elegendő felidéznem legkedvesebb ajándékaimat. Nem, nem egy igazi futball-labdát; azt télvíz idején egyszer kaptam csak, akkor is a névnapomra, de komoly és hosszú tépelődést okozott. A hóba, sárba, locspocsba nem volt szívem levinni, de azt sem bírtam ki, hogy tavaszig ne dicsekedjek el vele a többieknek. (Ma már elképzelhetetlen, micsoda kincset jelentett az 1970-es években egy bőrfoci. Mi, a telepi fiúk kollektív memóriánkban valószínűleg örökre elraktároztuk azt az iszonyatos napot, amikor „Kopasz” először lehozta az új lasztiját, és mintegy félórányi, az átlaghoz képest sokkal óvatosabb játék után – mintha hímes tojást görgettünk volna –, „Mokó” célt tévesztett lövése miatt kigurult az útra, ahol ráhajtott és kilyukasztotta az éppen bekanyarodó postásbusz. Szem nem maradt szárazon.)

Ezért volt telitalálat a gombfoci. Az én örökös „e-sportom”. Ahol a ki tudja, hány ezer mérkőzésnek összesen egyetlen vesztesége, sérültje akadt: Fillol, az argentin kapus szenvedte el, akit gyengébb produkciója miatt sajnos a falhoz vágtam, és letört belőle egy kis darab. Megragasztottam és többször a bocsánatáért esedeztem, de már soha nem lett a régi. Sem ő, sem a „kapcsolatunk”. Az 1978-as vb, a 2–1-es vereségünk után egyébként is megharagudtam a teljes argentin bagázsra, és Peru lett a kedvencem. Chumpitazékkal arattam a legfényesebb sikeremet is: 3–2-re legyőztem a verhetetlenek tartott „Jánt”, azaz Janit, aki a Liverpoollal állt fel.

No de hol voltam még e mámorító diadaltól akkor, amikor megkaptam az első csapataimat! A csomagolás láttán elsőre az ugrott be, hogy elég kicsi a „meglepi” – másodjára viszont már az, hogy szerencsére biztos nem ruha. Mert fiúgyerek annak nem örült. Gyorsan széttépkedtem a papírt, és kibukkant belőle két sárga kapu, meg két barna doboz. Bennük a csehszlovák válogatott és a West Ham United. Apám is meghökkent, anyám futballszakértelméről sokat elárult e választás, amit azzal magyarázott, hogy nagyon eltérő színű gombokat keresett.

E két együttes természetesen semmiféle versenyformában nem találkozhatott egymással, kizárólag a mi nagyszobánkban, a zöld szőnyegen. Ezen a „talajon”, füvön, a puha felület miatt az amatőr, pöckölős változattal nyitottam. A színvonalról mindent elmond, hogy a meccset 1–0-ra a West Ham nyerte meg – Dobias hátvéd öngóljával. Erre onnan is emlékszem, hogy e találkozók „jegyzőkönyveit” rendre megírtam és sokáig őriztem, később négyoldalas, természetesen kézzel körmölt gombfociújságot is gyártottam, amit osztálytársaim egy idő után már követeltek. Hiába, nem lehetett elég korán kezdeni…

Így annak is maradt nyoma, hogy a csehszlovák gombok között Kuna, Vesely, Adamec is feltűnt – akkor még nem tudtam, hogy ők néhány évvel korábban mindhárman részt vállaltak a marseille-i „igazi” vb-pótselejtezőn a magyar válogatott 4:1 arányú lemészárlásából. Mint ahogyan azt sem sejthettem, hogy a West Hamben „ügyesen mozgó” Brookingra utólag lesz okom megorrolni, amiért 1981 júniusában, az angol válogatott mezében, a Népstadionban két gólt merészelt rúgni nekünk; a második akkora pipa volt, hogy kapusunk, Katzirz Béla többszöri próbálkozásra tudta csak kiütni a hálótartó vas mögé beszorult labdát. Az 1998-as vb-n már mint szakkommentátorral találkoztam Brookinggal, és amint elárultam neki, hogy első gombfocicsapatom húzóemberét is tisztelem benne, hirtelen barátok lettünk.

Borzongató misztikumként élt bennem, bennünk ez az oda-vissza változás. Hogy a gombjaimat élő, hús-vér futballistaként láthatom a tévében vagy a Népstadionban, otthon meg visszavedlenek tárggyá – fetisizálódnak, ráadásul én irányítom őket, a bálványaimat.

Gyűjtőszenvedélyem fokozatosan mániába, megrögzöttségbe csapott át, már ötvennél is több csapatot halmoztam fel. Többségüket dobozban tartottam, a legjobbakat, a brazilokat, olaszokat, németeket, angolokat azonban zacskóban, mert őket már huszonkettes keretűre duzzasztottam, így nem fértek el az eredeti csomagolásban. Két tizenegy tagú alakulatot egyesítettem, a tartalékok arcát a keddenként megjelent Képes Sportból vagy a Labdarúgás című havilapból ollóztam ki, roppant körültekintő műveletsor árán. Először fehér papírból kivágsz egy akkora kört, amely éppen befér a gomb „karikája” alá, a közepébe technokollal beragasztod a képet, majd az egyik szélére a játékos, a másikra a csapat nevét írod.

Életem üzletét akkor kötöttem, amikor a nagyapámék felett lakó srác egy gyenge pillanatában az 1970-es világbajnok brazil válogatottat érthetetlen okból nekem adta az unikumnak számító bolgárokért. Miután mindenki kiröhögte, másnapra már megbánta, és rimánkodásokat fenyegetésekkel kombinálva kérlelt, hogy cseréljük vissza, de esélyt sem kapott. Két csapatot viszont sem a trafikból, sem az újságokból nem tudtam megszerezni: a keletnémetet (ifjabbak kedvéért NDK) és a lengyelt. Hetente érdeklődtem a boltos néninél, de kis idő elteltével már kérdeznem se kellett, amint beléptem, mondta is: se NDK, se lengyelek. Míg egy kaposvári rokonlátogatáson, a helyi kirakodóvásáron a nagybátyám mindkettőt megtalálta, de szülői utasításra karácsonyig nem adhatta oda. Jó döntés volt. Életemben nem örültem úgy ajándéknak, se azelőtt, se azóta.

Talán még az új farostlemez pályámnak. Mert a szőnyeget gyorsan kinőttem, különösen azt követően, hogy nagyanyám egyszer rajta felejtette a vasalót, így jó tíz négyzetcentiméteres darab kiégett. Az ablak felőli térfélen, a jobb szélen ezzel lehetetlenné vált a gördülékeny támadásvezetés. Sőt, a szöglet pontos beívelése is, pedig addig a Benfica játékosával, Simoesszel már többször érintés nélkül is betaláltam. Érdekes, csak vele; ennyit arról, miként hat vissza a hit, az önbizalom a teljesítményre. Szóval új pályát is kaptam, de e tekintetben nem versenyezhettem az egyik cimborával, akinek megengedték, hogy a gyerekszoba ajtaját levegye, az asztalra tegye, és arra fesse fel a kezdőkört és a tizenhatost. Alap- és oldalvonal nem kellett, aki azt túllépte, túlcsúszta, egyszerűen leesett a földre. A kilincset persze mindig ki kellett kerülni, de a hosszúságához képest túl keskeny játéktér a kombinatív stílusnak amúgy sem kedvezett, a távoli lövésekre és a hosszú indításokra építők érvényesülhettek.

Újabb lépést jelentett az infrastruktúrában, amikor a kapuról levágtuk a merev műanyag hálót, és a krumpliszsákból kimetszett kicsi, lyukacsos szövettel helyettesítettük. Addig a legjobb barátokkal is egymás torkának ugrottunk azon, hogy az aktuális löket felső kapufa volt-e vagy „belülről jött ki”, de ez is megoldódott. Mint ahogyan minden. Akadtunk néhányan, akik a gombhoz varrtuk – nem is a kabátot, a világot.

Persze ez is elmúlt. Utolsó mérkőzésemet jó tíz éve vívtam. Egyik barátom kisfia hívott ki, én úgy döntöttem, nem keserítem el, de a saját nimbuszomat sem rombolom le, ezért 1–1-es döntetlent irányoztam elő; vezetést szerzek, majd hagyom egyenlíteni. Így is történt, 0–1-nél könnyek gyülekeztek a szemében, nagy erőfeszítéseim árán tuszkolt be egy gólt a kapumba, onnantól ragyogott, majd mintegy tíz másodperccel a kétszer tizenöt perces játékidő letelte előtt a saját térfeléről óriási bombát ragasztott a hálómba. Újrakezdésre sem maradt idő.

Ahogy most végiggondolom, vereséggel mégsem vonulhatok vissza. Csakhogy a lányaim nem gombfociznak, gombkézilabda meg nincs. De ha majd egyszer jönnek az unokák, valamelyiküknek talán én is odateszek két barna dobozt a karácsonyfa alá. Persze nem hinném, hogy köztük lesz a csehszlovák válogatott.

Az írás eredetije ITT olvasható!