Az elnök nem ismer akadályokat!

Jó pár évvel ezelött történt, hogy az ukrán gombozók vezetõje – Jurij Gecko – meghívta magyar kollégáját – Horváth Imrét – egy látogatásra, Beregszászba. Beregszász, egy többségében magyarok lakta kárpátaljai (ukrajnai) kisváros, nem messze a román, ukrán, magyar hármashatártól, 9 km-re a határátkelõtõl. Szinte látszik a magyar oldalról is, de mit tegyen az ember, ha az a meglepetés várja, hogy lezárták a határátlépõt felújítás miatt. Így járt elnökünk is, akit pontos idõben vártak egy ünnepségre. Horváth éktelen haragra gerjedt, mert mint volt hivatásos határõr gondosan járt el. Indulás elõtt felhívta telefonon (volt munkahelyén) a Határõrség Országos Parancsnokságán, a központi ügyletes tisztet és megkérdezte tõle, hogy – ismerve az ukrán határon elõforduló idõnkénti rendkívüli helyzetet – nincs-e most valami akadálya a Beregszászba való átkelésnek. Mivel nemleges választ kapott, joggal rökönyödött meg 300 km megtétele után a lezárt átkelõ láttán. Idõ viszont már nem volt arra, hogy Záhony felé kerülõt tegyen. Ekkor azt látta, hogy UAZ terepjárón egy magas rangú ukrán tiszt érkezik ukrajna felõl, akit magyar kollégája öleléssel üdvözöl. Azonnal szóvá is tette a hajthatatlan magyar határõröknek, hogy lám, van akinek nincs lezárva a határ. Ez az Örsparancsnok hatásköre – hangzott a kimért válasz – és akkor még ukrán részrõl is hozzá kell járulni. Na majd én megkérdezem tõlük – mondta Horváth és elhajtott utánnuk a határõr örsre. A kapuban persze be sem akarták engedni, de emberükre akadtak, ezért kénytelenek voltak kihívni az örsügyletes tisztet. A százados még a kapuban is csak halkan mert beszélni, mert olyan magas vendége volt az örsnek, a Kárpátaljai terület határõr parancsnoka személyében. Végül Horváth bátorságot öntött a századosba, aki bement megkérdezni, hogy lehetséges-e a rendkívüli határátlépés. És minden lehetséges, csak akarni kell, na meg egy kicsit harcolni érte. Már jött is a válasz, hogy az ügy fontosságára való tekintettel mindkét részrõl engedélyezik az étlépést és személyesen telefonálnak le a határátkelõre. Horváth köszönte és már robogott is, a tõle megszokott autóversenyzõi stílusban. Odaért az ünnepségre, tárgyalt, majd hazaindult, most már ráérõsebben, Záhony felé. Az ottani ukrán határõrök nem hittek a szemüknek, hogy kerülhetett az a pecsét Horváth útlevelébe. Csalásra gyanakodtak és félreállították az autót. Nyomozók jöttek, vizsgálták az útlevelet, telefonálgattak, miközben alaposan kikérdezték az átlépés körülményeirõl az elnököt. De hát nem tehettek semmit, hiszen – mint végül kiderült – fõnökük engedélyezte az átlépést, úgy hogy két óra elteltével lezárult az ügy. Nincs lehetelen, csak tehetetlen ember, mondta utólag Horváth.