2024. március 28. csütörtök 17:31

A Magyar és Nemzetközi Szektorlabda Szövetség oldala

Minden, amit a gombfociról tudni akarsz: szektorlabda, 12 érintéses asztali-labdarúgás, gombfoci

Száz lei

5 min read

Még Ceausescu idejében történt, hogy kolozsvári meghívás érkezett Budapestre. Egy nemzetközi kupára invitálták a magyarországi gombfocizókat Erdélybe. Az utazás akkoriban még sok tekintetben inkább számított expedíciónak, mint kellemes kirándulásnak. Borzalmas utak, gödör, gödör hátán, kígyózó sorok a benzinkutaknál, jegyre vásárolható benzin. Elõtte persze kígyózó sorok a benzinjegy vásárlásánál is. Az utakon kivilágítatlan szekerek és biciklisek a szürkületben, alkonyatkor az úttest meleg aszfaltjára fekvõ falusi részegemberek. Hajnalban és naplementekor az úttesten terelt állatcsordák. Durva, kötekedõ, mindenért büntetõ rendõrök, akik hármasával, géppisztollyal jártak. Ezért nem is csoda, hogy csupán hárman vállalkoztak a 400 km-es útra. A tortúra már a határon kezdõdött, mivel a magyar vámosok négy tábla csokoládét találtak a gépkocsit vezetõ Horváth Imre táskájában, aki egy nagyváradi család gyerekeinek szánta ajándékba. Az embertelen döntés az volt, hogy álljanak ki a sorból, dobják el, vagy egyék meg a csokoládét, majd álljanak vissza a sor végére. Ez talán nem lenne normális körülmények között nagy büntetés, csakhogy akkora sor gyûlt össze átlépésre, hogy 9 órai várakozás után értek el a gombozók a vámvizsgálat helyszínére. A sor végére állításuk, pedig újabb 7 órai ácsorgást, illetve méterrõl méterre araszolást eredményezett a sorban. Horváth igen tanácstalan volt a csokik ügyében, hiszen várta õket Nagyváradon Soós István, az ottani gombozók vezetõje, négy kisgyermek apja, vendégségbe. Oda pedig üres kézzel nem illik menni. Mivel akkoriban a csokoládét Romániában csak a TV-bõl ismerték, kézenfekvõ volt, hogy a Soós család gyerekeinek nincs ennél értékesebb ajándék a világon. Ezért Horváth úgy döntött, hogy azért is megkockáztatja, a csokik átcsempészését. Amint visszaértek a vámosokhoz, azok megismerték korábbi áldozataikat és mohón vetették magukat a csomagokra, de ott nem volt semmi. Mivel Horváth egész egyszerûen arcátlanul kirakta a csokikat a kormány elé, az ablakba, egy térkép társaságában. Eszükbe sem jutott a vámosoknak a mûszerfal tetejére nézni, hanem egyenesen a csomagtartóban kezdtek kutakodni, kevés sikerrel. A kalandok után jó volt nézniük a Soós gyerekek örömét és élvezni egy igazi partiumi magyar család vendégszeretetét. Bár az sem volt veszélytelen, ugyanis rendkívül szigorú büntetés terhe mellett nem volt szabad akkoriban északára külföldi vendégeket fogadni Romániában. A lebukás elkerülése érdekében nem volt szabad a lépcsõházban magyarul beszélni, nehogy egy besúgó feljelentse a vendégszeretõ házigazdákat a Securitate-nál, a rettegett román titkosszolgálatnál. Percek alatt meg kellett – hibátlan kiejtéssel – tanulniuk köszönni, mert a lépcsõházakban ez volt a vizsga, hogy nem külföldi-e az illetõ. Persze feltûnõ, „nyugati” ruhában sem volt ajánlatos flangálni, mert az rögtön magára vonta volna a figyelmet. Mindezek ellenére másnap reggel kipihenve felkerekedett a kis csapat, most már Soós Pistával kiegészülve és nekiindultak Kolozsvárnak. Már Nagyvárad szélénél tartottak, felgyorsulva úgy 80 km-es sebességre, amikor egy posztos rendõrbe botlottak, aki árgus szemekkel figyelte, hogy betartják-e „rendszám rendeletet”. Arról volt szó, hogy nem lehetett csak úgy összevissze autókázni, még annak sem, aki valami csoda folytán benzinhez jutott, ugyanis rendelet szabályozta, hogy hétvégén az egyik nap csak a páros rendszámú gépkocsik közlekedhettek, másik nap meg a páratlan rendszámúak. Akit elkaptak, igencsak ráfizetett. Külföldiekre ugyan ez a rendelet nem vonatkozott, de a sebességkorlátozás igen. Meg is állította gombozóinkat a rendõr és románul közölte, hogy gyorshajtásért 100 leire megbünteti a sofõrt. Akkoriban Romániában ez volt a legnagyobb címletû bakjegy és nem számított az összeg jelentéktelen büntetésnek, hát még egy szegény gombozónak. Soós ajánlkozott, hogy segít fordítani, de Horváth csendre intette, mondván: meg ne tudja a rendõr, hogy valaki beszél közülük románul. Ahhoz a taktikához folyamodott, hogy nem érti, mit mond a rendõr. Pedig dehogynem értette. Azt a szót, hogy „repede” (magyarul gyors), azt már a korábban megjegyezte, amikor a Sebes Kõrös „Crisul Repede” névvel volt felírva egy román térképre. Egy valamire való turista, pedig megtanulja a számokat azon a nyelven, ahová éppen utazik. „Una suta lei”, ismételte meg a rendõr Horváthnak a büntetés mértékét, aki viszont olyan csodálkozó arccal nézett, mint aki gereblyébe lépett. Erre a türelmét vesztett rendõr elõvett a zsebébõl egy 100 leiest és Horváth orra alá nyomta, gondolván: az a bárgyú külföldi ebbõl csak megérti, hogy 100 leit kell fizetnie. Horváth viszont ártatlan arccal nyúlt a felé tartott 100 leies felé, mint aki azt hiszi, hogy neki akarják adni a pénzt. Erre a produkcióra már a rendõr is elnevette magát. Talán rá lehet fogni, hogy barátságosan hátba verte Horváthot és a vezetõ ülés felé tolva jelezte neki, hogy menjen innen, ne is lássa. Ahogy elindultak, hullámzott a kocsi a röhögéstõl.