A stockholmi meghívás
9 min readGeorges, a magyar származású 60 körüli gombozó, sok országban élt már, de végül Stokholmban találta meg a nyugalmát. A gombfoci változatlanul a szíve csücske volt és országa képviseletében részt is vett 1994-ben az EurOpen-en, felségével együtt. Látva, hogy Magyarországon a semmibõl egész szépen mûködõ szövetséget sikerült felépíteni, meghívta hát 1996-ban, az akkori magyar elnököt tapasztalatcserére, na meg egy két sportágnépszerûsítõ elõadásra. A meghívás úgy szólt, hogy a stockholmi tartózkodás költségeit állja a meghívó, a többi költség a meghívotté. Elég húzós feltételek egy állami támogatást alig-alig látott, önerõbõl mûködõ szövetségnek. Viszont magyar érdek is egy külföldi bemutató, hiszen ki mástól lehet elvárni a játék nemzetközi elterjesztéséért hozott áldozatokat, mint attól az országtól, ahol a játék született. Ha már az állami sportvezetés nem ismerte fel a kötelességét az egyetlen magyar eredetû sportággal kapcsolatban, gombozóink azonban tudatában voltak felelõsségüknek. Elfogadták a meghívást és Horváth Imre vezetésével (szó szerint értendõ) nekivégtak a több mint 2000 km-es útnak autóval, hiszen repülõjegyre nem futotta. Imre magával hívta klubtársát, Gyõzõt, a volt ifjúsági magyar bajnokot bemutató partnernek, akinek barátnõje volt a hivatalos tolmács. Az elsõ pihenõ Pozsonyban volt, ahol a Magyar Gimnáziumban Imre edzést tartott a 96-os VB-re készülõ szlovák csapatnak, majd tárgyalásai végén elfogadta a gimnázium igazgatóhelyettesének privát meghívását egy vacsorára és a vendégszobában történõ éjszakázásra. Másnap, a svédországi Malmõig vezetett az útjuk, ahol egy régi gombfocis ismerõsnél éjszakáztak. A kolumbiai származású Lombo magyarországi tanulmányai során ismerkedett meg a gombfocival és amikor magyar feleségével való svédországi letelepedése után egyszer Budapestre látogatott, nem mulasztott el beszerezni egy igazi versenypályát. Hát innen az ismeretség Imrével, aki szorgalmasan gyûjti a külföldi kapcsolatokat a játék világméretû elterjesztéséhez. Vacsora után Gyõzõék a fárasztó út után aludi, Imre egy meccset játszani, majd beszélgetni ment. Lombo egyszer csak egy kis zacskó tartalmát nyújtotta Imre felé. Szereted a mogyorót? Ahogy kérdezte, túl hamiskásan nézett ahhoz, hogy Imre félálomban is gyanút ne fogjon, de azért megette, mint aki mit sem sejt. Ez a mogyoró ugyanis kicsit “szörös” volt és egy lefejezett hangyára emlékeztetett. Nem, tévedett. Lombo elmesélte, hogy ez a kolumbiaiak kedvenc csemegéje, az óriáshangya. Az indiánok betükrözik a napfényt a hatalmas bolyok bejáratába, ahonnan erre kirohannak a hangyák, õk meg megeszik õket. Különösen nászéjszaka elõtt “kígyóznak a sorok” a hangyabolyok elött ugyanis állítólag jobb formába hozza az ifjú férjeket ez az eledel. Mivel egyáltalán nem volt gusztustalan és rosszízû sem, Imre már csak azért is evett még egyet ebbõl a már természetesen nem élõ, megpörkölt hangyából. A következõ nap irány Stockholm, ahol már Georges várta gombozóinkat. A találkozás örömébe és a köszöntõ szavakba csak az utazók korgó gyomra szólt bele. A kérdésen, hogy hol lehet itt délután fél négykor enni, Georges igen megrökönyödött. Ilyenkor nincs nyitva étterem, oktatta ki a csodálkozó magyarokat. Talán van itt valami esetleg nyitva. Szerencséjük volt, a közelben találtak egy lerobbant lakótelepi kinézetû éttermet, ahol már csak a napi menü volt kapható: valamilyen hal, rizzsel. Minden mindegy alapon, az éhes ember mindent megeszik. Az ebéd végén Georges megkérdezte a jól éppen nem lakott vendégeit, hogy kérnek-e kávét. A kaja árakat hallván nem akarták elkávézni a maradék pénzüket, ezért azt mondták, hogy nem kérnek. Akkor jó, mondta Georges, mert õ szereti a kávét és a menü áráben benne van a kévé is, akkor õ kikéri magának mind a három kávét. És így is tett, meg is itta mind a hármat a szájukat tátó kedves vendégek elõtt. A gombozók elhelyezése elég érdekesen volt megoldva. Georges (kiejtve: Zsorzs), aki folyton kikérte magának, hogy Imre ne nevezze õt Gyurinak, egy nem rég épülhetett templom alagsorában szerzett szállást. Méghozzá valamilyen mûvészeti szakkör mûtermébe betolt kempingágyakon. Hamar kiderült, hogy a kis csapatnak magának kell saját étkezésérõl gondoskodnia. De hét semmi baj, hiszen ott volt az a 3 db eladásra szánt pálya, amit a tetõcsomagtartón cipeltek Budapestról és aminek az árából futja mindenre. Georges ötlete volt a dolog, amikor még az utat tervezgették Imrével együtt hosszas telefonbeszélgetéseik során, amit egyébként kivétel nélkül mindig Imre fizetett. Georges aktív volt és hamar összehozta az elsõ bemutató játékot, méghozza ott a templomban. A stockholmi fiatalok némi érdeklõdést mutattak a játék iránt, de össze nem törték magukat az örömtõl. Azonban volt két huszonéves srác, akik nem tudták abbahagyni a gombozást. A jó üzleti érzékû házigazda el is adta nekik az egyik pályát, méghozzá a magyar árának többszöröséért, 1.500 koronáért. Dörzsölték is a kezüket Imréék. Meg van a hazafelé út benzinpénze és kajára is marad bõven. Azonban korán örültek. Georges sorolta a kiadásokat: a templomnak 500 korona a szállásért, 500 korona neki az eddigi telefonköltségeire, 100 korona az érkezéskori ebédért, tehát maradt 400 korona, ami legfeljebb a hazaútra volt elég. Mindegy, nem kell telhetetlennek lenni. Új nap, új remények. Imre – barátai segítségével – még Budapestrõl elõkészített egy fontos találkozót a Svéd Sportszövetség fõtitkárával, aki részletesen elmagyarázta, hogy a gombozók milyen feltételek teljesítése mellett alakíthatnak Svédországban sportszövetséget, illetve kaphatnak állami támogatást. A találkozóra (aminek elintézésére Georges még hónapokkal az út elõtt kérte Imrét?!) Georges és Imre villamossal mentek, de a jegyet Imre fizette. Ha viszont valaki ezek után kisstílûnek nevezné Georgest, az súlyosan téved. A fõtitkári ebédmehívás után visszatérve Georges felajánlotta, hogy megvásárolja a fel nem használt jegyeket Imrétõl. Na ugye, hogy nem szabad valakirõl elhamarkodottan ítéletet mondani. Sûrû volt ez a nap, mert kora délután bemutató következett abban az iskolában, ahol Georges nyelvet tanított. Mivel közvetlenül a fõtitkártól érkeztek, Georges még nyakkendõben volt, amiért hosszasan bocsánatot kért 10 – 12 éves hallgatóságától. Állítólag ez nagy illetlenség volt a részérõl. Gyerekek lekesek, fegyelmezetlenek és igen ügyetlenek voltak, de nem volt sok idõ ezen gondolkodni, mert igykezni kellett a stockholmi Magyar Házba, ahol igen szépszámú hallgatóság, ünnepélyes körülmények között várta magyarországi sportoló vendégeit. A felemelõ hangulatú köszüntõ után Imre el is kezdte elõadását, amikor egy megkésett vendég igen csak “elázva”betántorgott a terembe. Ez még csak haggyán, ha valaki csont részegen megy el valhová, ha nem zavar senkit, de a 30 körüli jókedélyû fickó percenként beleszólt az elõadásba. Hiába csitították, nem lehetett vele bírni. Közben azért, úgy ahogy, de folytatódott a bemutató. Imre épp a kapura lövést akarta szemléltetni, amikor a fickó egészen pimasz módon fejével behajolt, szinte egészen a kapu mellé, a pálya fölé, hogy onnan szemlélje a lövést. Imrének már tele volt vele a hócipõje, ezért (mivel igen pontos lövõ hírében áll) váratlan húzásra szánta el magát. Nem a kapuba továbbította a labdát, hanem megcélozta részeg két szeme között az orrnyergét és hatalmas erõvel el is találta. Barátunk ettõl úgy megijedt, hogy pillanatok alatt elhagyta a helységet. Nevetés és nagy taps jutalmazta a produkciót, majd néhányan elvonultak egy étterembe, ahol vacsorát adtak a magyar szövetség elnökének tiszteletére. Itt alkalmuk volt gombozóinknak néhény meghatározó svédországi magyar személyiséggel megismerkedni, mint Teodor Berkovics, vagy a volt gyorskorcsolyázó bajnok Kilián János. A következõ nap sem telt unalmasan. Vidéki kiruccanás következett, Stockholmtól úgy 60 – 80 kilóméterre, egy kisvárosba. Imréék egy középiskolába voltak hivatalosak, mégpedig tanítási idõben. A helyszín pedig egy olyan helyiség volt, ahol az éppen lyukasórájukat töltõ diákok tartókodtak szabdfoglalkozás címén. Nem tudni ki lepõdött meg jobban, de tény, hogy ilyen hûvös fogadtatásban még talán soha sem volt részük. Mit volt mit tenni, Gyõzõ és Imre elkezdtek magukban gombozni. Aztán ahogy egyre – másra lövöldözték a gólokat, egyik -másik fiú odasettenkedett a közelükbe, majd egy óra elteltével megtört a jég és az egyikük ki is próbálta a játékot. Mire eljött az ebédidõ és az indulás ideje, egész jól összemelegedtek. Délután viszont a város bevásárló központjába hívták meg õket, ahol talán legnagyobb svédországi sikerüket aratták. Meglepõen sok ember volt kíváncsi erre a sosem látott játékra. A végén meghívójuk 500 korona tiszteletdíjat adott át a fiúknak. Kár, hogy közben senki sem végzett toborzást, mert biztosan összejött volna egy klubalapításhoz elegendõ érdeklõdõ. Elköszönve Stockholmtól (és egy pályát Georgesnek hátrahagyva) hazafelé tartva is volt még két további állomás. A svédországi magyarok egy diáktábort üzemeltettek egy kis faluban, ahová egy napra meghívták gombozóinkat, ami amolyan pihenésféle volt igazából. Malmõ felé tarva pedig egy másik kisvárosban megtartott utolsó bemutatón sikerült túladni az utolsó pályán, egy ezresért. Minden jó, ha a vége jó.