Thaiföldi varázslat

Éppen a napokban volt 8 éve annak, hogy hazaérkezett Thaiföldrõl a magyar válogatott 3 fõs (Horváth Imre, Hernádi András, Horváth Mátyás összetételû) bemutató csapata, akik a király uralkodásának 50. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi szabadidõsport fesztiválon vettek részt Bangkokban. A 6 napos fesztivált a Hua Mark Stadionban rendezték meg 36 ország delegációja részvételével, ami egészen elképesztõen nagy magyar sikerrel zárult, de errõl majd késõbb. Az utazást az OTSH, a szállás és ellátás költségeit a thaiföldi kormány állta. A királyi meghívó azt a feltételt tartalmazta, hogy az egyes országok csak olyan sportágat, játékot mutathatnak be, amely az illetõ ország nemzeti játéka, nemzeti sportja, de legalább is legyen jellemzõ az adott nemzetre. Ezért szólhatott a magyar sport-ízelítõ a gombfociról. Már a megérkezés elõtt meglepetés érte a fiúkat, amikor reggel 6 órakor, napfelkelte elõtt Thaiföld légterébe érve bemondták a repülõn, hogy a hõmérséklet 27 fok. Sálat, sapkát amúgy sem csomagoltak az útra, de azért ez durva indítás volt az elsõ ázsiai gombfocizásukra készülve. Ezek után napközben már meg sem merték mérni a hõmérsékletet. A megérkezés is tartogatott meglepetéseket. A rendezõség természetesen tudta, hogy a magyarok ezzel a géppel érkeznek és már várták õket. A repülõbõl az épületbe vezetõ mobil folyosón 5 méterenként állt egy thai népviseletbe öltözött lány és minden egyes vendég elhaladtával tenyerüket egymásnak fordítva és az arcuk elé emelve, fõhajtással, hagyományos buddhista módon köszöntötték az elhaladókat. A vámvizsgálathoz érve külön kapuhoz vezették a mieinket, és soron kívül átléptették õket. Az elõtérben, amelynek üveg kupolája volt és látni lehetett a pirkadatot, a rendezõk egy (legalább 60 személyes) légkondicionált, emeletes autóbusszal várták az állami vezetõkkel és vendégekkel együtt összesen 8 fõbõl álló delegációt. A néhány csomag cipelésére egy katonai teherautó jelent meg 10 katonával, akik követték az autóbuszt a szállodáig. A repülõtérrõl a fõvárosba vezetõ út is igen különleges volt, mivel a busz ablakából nyomorúságos viskók és ultramoderd paloták, meg felhõkarcolók voltak felváltva láthatók. A szállodához érve egy rendõr várta csapatunkat az úton, aki a bekanyarodáshoz éktelen fütyörészés közepette mindkét irányban leállította a forgalmat. Az ötcsillagos szállodában minden elképzelhetõ kényelem a rendelkezésre állt. A csapat tagjai az irgalmatlan magas épület legtetején található panorámás uszodában kezdték a 10 órás repülõút kipihenését egy-egy Singabir nevû sörrel a kezükben, ahonnan egész Bangkok látható volt. Imre az éttermet keresve (ahol a reggeli, az ebéd és a vacsora, svédasztalos formában volt feltálalva) elõször a karaoki terembe tévedt, de megúszta éneklés nélkül, valószínûleg a személyzet szerencséjére. Igen, az étterem. De melyik? Ugyanis kettõ volt, ahová belépve az ember szabadon garázdálkodhatott a minden elképzelést felülmúló étel-ital kínálatban. Az egyik a „muszlim” étterem volt, ahol a vallási elõírásokat figyelembe vevõ (például disznóhús mentes) ételek voltak. Többek között halkülönlegességek tucatjai, tenger gyümölcsei mindenféle módon elkészítve, európai ember számára követhetetlen változatosságban. A „normál” étteremben sem „járt jobban” a betévedõ. A bejáratnál mézédes ananász és dinnyehegyek mellett ismeretlen gyümölcsök tömkelege egy óriási asztalon feldarabolva, megtisztítva, illetve ezek gyümölcslevei jégbe hûtve voltak találhatók, de ne is folytassuk tovább. A menü feltérképezése, az étel-készletek felmérése alkalmanként legalább negyed órába tellett és még ezek után is találkozni lehetett valami újabb meglepetéssel. S ha már jóllakott a csapat, akkor jöhet a városnézés. Minden ország delegációja részére külön-külön rendelkezésre állt egy légkondicionált mikrobusz, amelynek thai sofõrjei õrült módon száguldoztak a városban a kétszer három, négy, vagy ötsávos utakon. Képzeljünk el egy igazi pesti dugót, ami egyszer csak elkezd úgy, ahogy van 120-szal száguldani. Buszok, személyautók egyaránt de úgy, hogy mindenki csak centiméterekre van a másiktól. Balesetet azonban sehol sem lehetett látni. Nos, ez a bangkoki közlekedés, amiben csupa vadonatúj Toyota és más, jellemzõen japán gyártmányú gépkocsi vesz részt. Na de nem üdülni jött bemutató csapatunk, hanem megismertetni a világgal ezt a nagyszerû magyar találmányt. A sportágak bemutatójának helyszínét képezõ Hua Mark Stadiont úgy kell elképzelni, mint a Puskás Stadiont, bár kisebb annál, de fedett. Viszont nem a belsejében helyezkedtek el a csapatok (mert ott nem fértek volna el), hanem (decemberben száraz évszak lévén) a lelátó épülete körül, mintegy, kiparcellázták a területet és minden ország kapott egy kis részt, ahol elõadhatta produkcióját. A magyarok közel a bejárathoz állíthatták fel a piros-fehér-zöld színösszetételû versenypályájukat, amit Imre saját kezével készített erre az alakalomra és a csapat vezetõje Jakabházy László közbenjárására a MALÉV ingyen szállított Bangkokba. A bábukat, a váciak örök kísérletezõ klubvezetõje, Bártfay Csaba készíttette, amit rendkívül ízlésesen fel is díszítettek. Kemény munka várt 6 napon át, gombozóinkra. A trópusi tûzõ napon délelõtt 10-tõl délután 6-ig (az ebédszünetet leszámítva, amit a 300 méterre lévõ szállodában töltöttek el), válogatott melegítõben (mert csak ezen volt látható a magyar címer) játszottak, meglepõen nagyszámú közönség elõtt, és magyarázták a játékszabályokat, valamint megtanították az alapvetõ fogásokat az érdeklõdõknek. Szinte mozdulni sem lehetett a pálya körül. Néha maguk a játékosok is alig fértek a pályához a „japán módra” mindent lefényképezõ, filmezõ nézõktõl. Nem is beszélve a közeli egyetem thai diáklányiról, akik mind az európai fiúkkal szerettek volna megismerkedni. A bemutató munkamegosztása az volt, hogy Bandi – nem lévén annyira virtuóz versenyzõ – okos játékkal „elõkészítette a terepet” Imrének, aki a környezettõl feldobva káprázatos megoldásokkal szórakoztatta a nagyérdemût. Szinte minden lövése gól volt. Pattintásait, trükkjeit, távoli bombáit, pedig tátott szájjal nézték a játékot eddig még soha sem látó távol-keletiek, de a többi ország csapatainak tagjai is gyakran jöttek kíváncsiskodni. Matyi, pedig, – aki ifjúsági válogatott volt – nem játszott, hanem a csapat hivatalos tolmácsa volt 16 éves fejjel, amit profikat meghazudtoló módon látott el. A legkisebb hiba nélkül kommentálta angolul folyamatosan az eseményeket, néha egy egész stadionnyi ember elõtt. A csapat mellett dolgozott egy magyarul beszélõ thai tolmácslány – Tradsa Saien -, aki az angolul nem tudó nézõket tájékoztatta és segített a gombfoci megismertetését szolgáló, saját készítésû és a budapesti thai nagykövetség által lefordított angol-thai nyelvû szórólapok osztogatásában. A végén már a magyar csapat tagjai is „táj-szólással” beszéltek, komolyabban szólva megtanultak néhány thai kifejezést. Az egyik napon volt egy érdekes jelenet. Egy nézõ – látva, hogy Imre, úgy lõ gólt, hogy átemeli a labdát az elõtte álló akadályokon – próbára akarta tenni világbajnokunkat. Nem elég hogy sorfalat állatott a félpályáról kapura lövõ bábuja elé, de még a sorfal tetejére további két sor bábut rakott. S hogy még nehezebb legyen belõni, három kapust rakott a kapuba, aminek a tetejére további két sor bábut helyezett, amelyek teljesen a felsõ kapufáig értek. Végeredményben csupán kb. két labdának megfelelõ hely maradt látható a kapuból, úgy l cm x 2 cm-es rés, ahol a labda még egyáltalán befért. Hogy miként ment híre a kísérletnek nem tudni, de nézõk tömege és fotósok, filmesek, TV-sek hada lepte el a gombfoci pálya környékét. Imre mintegy percnyi célzás után elsõ kísérletre bevágta a 13 x 3 mm-es méretû labdát a miniatûr lyukon. Óriási volt a tombolás! Egy másik nap, pedig az volt a mûsoron, hogy minden ország kapott 10 percet, hogy angol nyelven (majd thai nyelvre lefordítva), az egész stadionban kihangosítva, a TV jelenlétében bemutassa népe büszkeségét, azt a játékot, amivel képviselik hazájukat. Amikor a magyarokra került a sor, akkor a thai TV-riporter – kezében a mikrofonnal – pár szóban bemutatta õket, majd következett a tájékoztató. A program az volt, hogy a stadion közönsége, hömpölygõ tömegként helyszínrõl helyszínre követte a riporternõt, de amikor a magyarok bemutatója véget ért, a tömeg nem mozdult. Továbbra is nézni szerette volna ezt az európai kuriózumot. Kellemetlenné vált a dolog, mert a mellettük lévõ kolumbiaiak következtek volna, de a tömeg csak nem mozdult. Erre a riporternõ – mentve a helyzetet – megkérte gombfocistáinkat, hogy hagyják abba egy kicsit a játékot, hátha így folytatható a program. A mieink megértették a kínos szituációt és abbahagyták a játékot, de a tömeg továbbra sem mozdult. Össze kellet csomagolni és elvinni a felszereléseket a helyszínrõl, hogy folytatódhasson a hivatalos program. A szûnni nem akaró, lelkes érdeklõdést látva Szabó András, az eseményt megtekintõ rendkívül szimpatikus bangkoki magyar nagykövetünk állítása szerint ilyen nagy magyar sikert még nem látott Thaiföldön. Gombozóink látva, hogy tetszést arattak a játékukkal, utolsó nap tettek egy próbát, úgy, mint itthon szokták. Bemondták tolmácsuk segítségével, hogy jelentkezni lehet az elsõ bangkoki gombfoci klubba. Akit érdekel a dolog, az jöjjön oda hozzájuk és iratkozzon fel. A fiúk nem hittek a szemüknek: pár óra leforgása alatt háromszázan jelentkeztek, névvel, telefonszámmal. A kísérletet egyébként megelõzte egy engedélykérés a stadion igazgatójától, aki hozzájárult, hogy érdeklõdés esetén helyt ad az új klubnak. Ilyen eredményre azonban senki sem számított. Most aztán fõhetett a fejük, hogy mit kezdenek ennyi jelentkezõvel. Végül abban maradtak, hogy ott hagyják a pályát és a többi felszerelést a magyar nagykövetségen, akik koordinálják majd a további lépéseket. A lányokkal viszont volt egy kis probléma. Egy topban flangáló újságírónõ akart riportot készíteni a fiúkkal, akik már-már udvarolni kezdtek a kissé túl csábosan mosolygó hölgynek. A thai tolmácsnõ szeme – látva az eseményeket – majd szikrát szórt a dühtõl. Elõször senki sem értette sértõdött magatartását. Aztán nem bírta tovább és odahívta Imrét és közölte vele: mond meg a többieknek, hogy akivel beszélgetnek, az nem nõ. Nem hiába figyelmeztette õket elõre Szabó nagykövet úr: Thaiföldön a legszebb nõk férfiak – tartja egy helyi mondás. Hiába, Thaiföld a transzvesztiták országa. Szegény Matyinak ezek után jól elment a kedve a csajozástól. A házigazdák a fesztivál résztvevõinek számos programmal kedveskedtek. Volt mikrobuszos városnézés. Megtekintették a fényûzõen berendezett régi királyi palotát, a vastag arany borítású templomokat, ahol Imre még egy vékony igazi aranylemez darabkát is talált a földön, ami leeshetett a tetõrõl. Mindenhol, minden színaranyból. Városnézés közben kezdett kissé felfoghatatlanná válni számukra ez az európai szemnek szokatlan, szemkápráztató gazdagság. Volt még elefánt-show, smaragdbánya-látogatás, kedvezményes vásárlással, hajókázás, az éjszakai Bangkok megtekintése. Hamar eltelt a 6 nap, véget ért a fesztivál. Csapatunk kétszer is szerepelt a thai állami televízióban, emlékül, pedig magukkal hozták a róluk megjelent újságcikket egy magazinból és a jelentkezõk listáját is. Ha a fesztivál véget is ért, a magyar delegáció azonban még nem jöhetett haza, mert csak négy nap múlva indult vissza gépük. Jakabházy László viszont nem csupán nemzetközi hírû sportvezetõ, továbbá igazi sportember, politikus és kitûnõ tanár, de furfangos szervezõ is. A fesztivál ideje alatt tartott szabadidõsport tanácskozáson összeismerkedett valakivel, akinek véletlenül volt egy ötcsillagos szállodája a „thai riviérán”, Bangkoktól kb. 60 km-re lévõ Pattayában. Tanár úr persze meghívatta a magyar delegációt a hotelbe, de hogy ne legyen teljesen ingyen, fejenként összesen 2.500.-Ft-nak megfelelõ helyi pénzt kellett fizetni érte a négy napra. Most gombozóink szája maradt tátva. A bangkoki szálloda svédasztalos ételkínálata eltörpült amellett, ami itt volt látható. Jobb, ha nem részletezzük. A hotelben orosz újgazdagok hatalmas létszámú csoportja, az épülettel szemben élményfürdõ. Karnyújtásnyira a tenger. A parton árusok hihetetlen sokasága sétálgatott a napozók között, nevetségesen olcsó árakkal. A kikötõbõl, pedig 60.-Ft-nak megfelelõ összegért lehetett átkelni, a parttól szemmel alig látható távolságban lévõ, kókuszpálmákkal teli korallszigetre, ahol kristálytiszta vizû öblökben lehetett fürödni a sziklák között és a magyar sportolók bepillantást nyerhettek a falvakban élõ az egyszerû thai emberek hétköznapjaiba. A csapat tagjai a jól megérdemelt pihenõ után esete felé elindultak egy sétára. Ahogy bandukoltak a pattayai utcán, egy olyan térre értek, ahol utcai árusok, fagylaltos kocsi-szerû alkalmatosságaikból ételféleségeket árultak. Az egyik ilyen kocsiból – játékosaink azt hitték, rosszul látnak – csótányt árultak. Még választék is volt. Három nagy edénybõl mosolygott a friss, ropogós áru. Volt ott a nálunk is ismert fekete, volt óriási barna és kis vörös is. Megálltak, hogy lássák, vesz-e ebbõl a gusztustalanságból valaki egyáltalán. És már jött is egy vevõ, egy kínai kinézetû fiatal hölgy. A feketébõl kért, amit a tízéves forma eladó fiú kis homokozó lapáttal porciózta egy nylonzacskóba. A nõ kb. 130.-Ft-ot fizetett, majd visszaadta az árut, hogy kissé pirítsák meg számára. Az üzlet megköttetett, de csótányt enni csak nem láttak gombozóink senkit. Ekkor egy pillanatra szinte kiürült a tér. Ezt kihasználva a csótányárus fiú kikapott egy kis vöröset az edényébõl és bekapta, amikor úgy gondolta, hogy senki sem látta. Torkoskodott az imposztor. Az étvágyukban összezavart magyarok helyrebillentek, amit a következõ, nyílra írt feliratot meglátták: Simon sörözõ. Így magyar helyesírással. Na ezt meg kell nézni – kiáltott fel Bandi, aki, mint tõsgyökeres Fradi-szurkoló, természetesen az FTC-s Simonra gondolt elsõként. A nyilakat követve hamar megtalálták a helyet, ami hasonlatos volt a több száz pattayai sörözõhöz, amelyek mind a következõképpen néztek ki. Vegyünk egy kb. 10 x 10 méteres területet, amit körbekerítenek egy kb. 1 méter magas téglafallal. Fölé fatetõt ácsolnak, a fal elé, pedig magas bárszékeket helynek el. A téglafalon belül vannak a felszolgálók és a felszolgálandó ételek és italok. A bárszékeken, a vendégeken kívül lányok is ülnek, akiket egy-egy sörözõhöz köt a szerzõdésük. A Simon sörözõben speciel egyetlen lány sem volt, mivel mind elkeltek, magyarázta a magyar származású tulajdonos. Ugyanis õk nem egyszerûen örömlányok – folytatta tovább Simon úr, aki nem focizott életében, sem a Fradiban, sem másutt. Itt az a szokás, hogy a lányok idegenvezetõként kísérik a turistát, megmutatják a környék nevezetességeit, vigyáznak rájuk, hogy be ne csapják õket az üzletekben és segítenek kiválasztani a vendég ízlésének legmegfelelõbb éttermet. Abban különböznek egy egyszerû idegenvezetõtõl, hogy éjszakára is „szolgálatban” maradnak. Bérleti díjuk sem magas, 3.000.-Ft/nap. Több napi idõtartamnál, pedig alkudni is lehet. Ezért az európai turisták gyakran két lányt is magukkal visznek. Miközben így kitárgyalták a thaiföldi éjszaka rejtelmeit, a felszolgálónõ halkan Simon úr fülébe súgott valamit. Mint kiderült, Bandi szakállas arca, valamint magyar volta keltett benne szimpátiát és engedélyt kért fõnökétõl egy záróra utáni ismerkedéshez, szigorúan nem üzleti alapon. Mint azt a fiúk késõbb megtudták, a kedves arcú hölgy kellemes emlékeket õriz egy magyar tengerésztõl, akitõl született egy „Budapest” névre keresztelt lánya is. Ugyanis Thaiföldön akár ilyen keresztnevet is adhat bárki a gyermekének. Hazautazáskor gombozóink a friss élmények bódító hatása alatt arról beszélgettek, lám még gombfocival is be lehet járni a világot.